Az ájulásig Éjjel van. Odakint a fák ágait lágyan mozgatja a szél. Örülök hogy most nem kell kint lennem a fagyos decemberi éjszakában, hogy meghúzódhatok ebben a szerény kis albérletben, amit azóta vettem ki, mióta a szüleim meghaltak és a gyilkosaik lerombolták a házunkat is. Immár három éve.. Ránézek a naptárra, és valahogy furcsának tartom a dátumot. Huszonnegyedike van. Hát persze, karácsony… Furcsa, hogy ezt így elfelejtettem, és kicsit korholom is magam, hogy nem gondoskodtam még egy fáról sem. Azelőtt mindig gyönyörű volt a karácsony, és a családommal együtt ünnepeltem. Az elmúlt két évben is megemlékeztem róla, igaz, csak nagyon szerényen, és ajándékozás helyett könnyeket hullajtva. Idén nem volt kedvem szomorkodni, talán épp ezért nem készültem fel. Furcsának tűnik így, hogy okokat keresgélek, miért is nem ünneplem meg a karácsonyt. De nem hiszem, hogy a varázsvilág háborújában, amikor csak gyűlölet és félelem létezik, még lenne időnk a szeretetre is. Nem, a Sötét Nagyúr gondoskodik róla, hogy másra se tudjunk gondolni, csak a rettegésre… Kezemben egy bögre kakaóval, a kandalló előtt ülve most mégis egy kicsit karácsonyi hangulat vesz erőt rajtam. Ez csak annyit jelent, hogy a szememben könnyek gyülekeznek, ahogy a szüleimre emlékezem. Fájdalmas emlék, jobb lenne, ha eszembe sem jutnának. Olyan jó lenne, ha elfelejthetném őket, nem gyötörne folyton a hiányuk. Olyan jó lenne, ha nem lenne alkalom, ami ilyen kegyetlen módon juttatja őket eszembe. Olyan jó lenne, ha nem lenne karácsony… Nem akarok most rájuk emlékezni, mert tudom, hogy akkor sokkal szörnyűbb lesz elviselni a rám váró megpróbáltatásokat. Mert lesz megpróbáltatás bőven. A halálfalók már a legtöbb ellenségüket elintézték, és szép lassan azok következnek, akik egyik oldalra sem álltak. Én magam nem akartam harcolni. Még túl fiatal is lettem volna hozzá, mikor kitört a háború, és utána megtapasztalhattam, hogy milyen iszonyatos – és azóta nincs kedvem szembeszállni a Sötét Nagyúrral. Gyávaság? Nem. Remélem, hogy nem. Valami történt az éjszaka csendjével. Az ablakon kinézve látom, hogy a fák még mindig ingadoznak, de biztos vagyok, hogy nem azok zaját hallom. Valami más is mozog odakint. Valaki, vagy valami az ajtóm előtt. Nincs időm pálcát rántani, csak éppen arra, hogy fölpattanjak a székből. A bögre ezernyi darabra törik a konyha padlóján. Egy fekete csukja mögött fölsejlő, gyűlölettől izzó szempár… egy pálcának a szívemre szegeződő hegye… piros fénysugár… Hol vagyok? Mintha hideg padlón feküdnék. Tompa lábdobogások zaja, élesen süvítő beszéd hangja… Nem, Ő nem lehet. Rettegve ülök fel. Valóban a padlón fekszem, egy hatalmas csarnok kőpadlóján. A kezem és a lábam is össze van kötözve. Mellettem két másik lány. Ők talán még rosszabb állapotban vannak, mint én. Az egyiket láthatóan az ájulás környékezi félelmében. A másik sikít, kapálózik, próbál megszabadulni a béklyóitól. Holott jól tudja, hogy reménytelen. Innen már nem lehet megszökni. Erővel hátrafordítom a fejem. A lélegzetem is eláll a rémülettől. Halálfalók. Nem is egy-kettő, hanem az összes. Itt vannak mind, és mi hárman ki vagyunk szolgáltatva nekik. Nem, nem és nem! Ez képtelenség, ez csak egy rossz álom, nem lehet valóság, nem történhet meg… A félelem iszonyatos késként fúródik belém. Elszorul a torkom. Újra hallom azt a süvítő beszédet, de már nem is próbálom megérteni, hogy mit mond. Már tudom, hogy az csak Ő lehet. A Sötét Nagyúr. Lord Voldemort. Az egyik halálfaló most kiválik a körből és elindul felénk. A foglyok felé. Halkan fohászkodok magamban, bár nem tudok másra gondolni, csak hogy „Istenem, segíts, Istenem, segíts!” A közeledő halálfaló egy magas, erős testalkatú férfi. Most nincs rajta a csuklyája. Határozott léptekkel jön, és elhalad mellettem. A sápadt, ájulással küszködő lányt felemeli a karjánál fogva, és erővel beráncigálja a körbe. Újabb sikítást hallok, majd elvakít a felcsapó zöld fény. Csak erre volt jó? Csak ezért hozták ide? És engem is ezért hoztak ide? Hogy itt öljenek meg? Nem, nem és nem! Fel akarok ébredni, nem akarom, hogy ez a rémálom folytatódjon! Újra felénk tart a halálfaló. Most sem engem visz. Az arcán kéjes vigyort látok, és ez megfagyassza bennem a vért. A lány remegve néz rá, de már egyetlen hang sem jön ki a torkán. „Istenem, segíts, Istenem, segíts!” Nincs segítség. Be kell hunynom a szemem, mert ismét megjelenik a zöld fény. Nem, nem és nem! Ismét jön. Én vagyok a következő, és az utolsó. Egyszerűen megbénít a félelem. Egyszerűen mozdulni sem bírok, ahogy fölém magasodik, ahogy kegyetlenül, halált ígérően rám néz, képtelen vagyok a számat is kinyitni. Nem, nem és nem! Durván megfogja a karomat, felemel, és elindul velem. Mintha kilométereken keresztül vonszolna magával, be a körbe. A halálfalók körébe. „Istenem, segíts!” Ez Ő. A Sötét Nagyúr. Lord Voldemort. Mozdulatlanul nézek szembe vele. Hátulról tart a halálfaló, hogy ne essek össze. Ennyire soha életemben nem féltem. Úgy érzem, órákon keresztül nézek farkasszemet Vele. Nincs bátorságom elfordítani a pillantásomat. Egyszerűen nem tehetem meg. Nem is engedné, hogy megtegyem. Felemeli a pálcáját, pontosan rám szegezve. Most meg fog ölni. De már nem félek. Most már mindegy. Nincs vesztenivalóm. Behunyt szemmel várom a Halált. De nem, nem öl meg. A béklyóim lehullanak. Nincs már megkötözve a kezem, se a lábam. Mi? De… hogyhogy? Csak most merek lopva körbenézni, de a látvány cseppet sem nyugtat meg. A legtöbb halálfaló arcán most kegyetlen vigyort látok. Mi vár rám? Mit akar velem tenni? Nagyon sűrűn szedem a levegőt, a tüdőm is megfájdul belé. Az arcomon viszont már nincs nyoma sem a félelemnek. Már mindegy, hogy félek vagy nem. Már nem kerülhetem el. Közelebb jön. Lassú, de határozott léptekkel, egyre közelebb. Kartávolságra van már mindössze. Észre sem vettem, mikor a halálfaló elengedett, csak azt tudom, hogy már nem tart. Ha össze akarok esni, akkor összeesek. Nem lesz, aki megtartson… Felemeli a kezét, és végigsimít az arcomon. Nagyon hideg az érintése, bele is borzongok. A vörös szemek kínszenvedést ígérnek, az arcvonásai viszont kíváncsiságot tükröznek. –Nem félsz tőlem? – sziszegi halkan, hogy csak én haljam. –Már nem tudsz nekem többet ártani – válaszolom gyenge, remegő hangon. Gúnyosan húzza el a száját. –Dehogynem! Hátrébb lép, de végig a szemembe néz. Nem, már nem láthat benne félelmet. Már csak elszántságot. Ha nálam lehetne a pálcám, úgy halnék meg, ahogy az egy griffendéles lánytól elvárható. De nincs nálam. Így egyszerűen meg fog ölni. Mire vár még? –Lucius, vidd fel! – szól oda Malfoynak. Ismét megbilincselnek a kötelek, de most csak a kezemet. A férfi a tarkómat szorítja, úgy vezet fel a megkopott márványlépcsőn, három vagy négy emeletet is, majd belök egy ajtón, és becsapja mögöttem. Nincs ablak. Nincs kiút. Még csak tűz sem ég. Iszonyú hideg van. Mennyivel jobb lenne most otthon lenni, a szüleimre emlékezve… Nagy nehezen felállok. Teljes sötétség borul a szobára, semmit nem látok magam előtt. Mit tehetnék? Tétován elindulok abba az irányba, ahol az ajtót sejtem, de térdem beleütközik valamibe, és össze is rogyok. Mennyi idő telhetett el? Ez életem leghosszabb éjszakája. Nyílik az ajtó. Malfoy lép be rajta. –A Nagyúr el fog szórakozni veled – suttogja kegyetlenül, és karon ragad. Most nem megyünk fel lépcsőkön, csak egy hosszú folyosón végig. Egy ajtón aztán bekopogtat, de nem vár válaszra. Benyit. Ekkor elenged, meghajol és kimegy. Ismét Vele találom szembe magam. A szívem a torkomban dobog, de dacosan nézek a rá. Ha meg akar ölni, úgyis megteszi. Ha meg akar kínozni, nem adom meg neki az örömöt, hogy megtörjön. Felemeli a pálcáját, és a vigyorból, ami végigfut az arcán máris rájövök: ez utóbbi áll szándékában. –Még mindig nem félsz tőlem? – kérdezi. De most nem kap választ. Mit mondhatnék? A büntetés azonnali. A fájdalom szikrákat vető késként járja át a testem, és hanyatt lök a szőnyegen. Nem, nem akarok ordítani, de nem lehet bírni. Legyen már vége, szűnjön már meg! Elég legyen! Nincs kegyelem. Mikor már fellélegeznék, hogy enyhül a fájdalom, akkor még szörnyűbb lesz, még erősebb, még iszonyatosabb. ELÉG! A könnyek lecsordulnak az arcomon, ahogy végre feloldja az átkot. –Újra kérdezem: még mindig nem félsz tőlem? Nem fog megtörni. Nem és nem! Nem hagyom. Öljön meg, ha akar, akár a kínzással is. –Azt hiszed, mindent tapasztaltál már? – megfagy a levegő a szobában, ahogy ismét megszólal. –Nem fogsz megtörni – mondom ki hangosan is. –Valóban nem? – kérdezi. Újra ugyanaz a kín, de most még erősebben. Tép és szaggat, éget és megfagyaszt. Legyen már vége! Hagyja már abba! Elég, elég, elég! ELÉG! Megszünteti az átkot. De a pálcája még mindig rám szegeződik. –Állj fel! – parancsolja. Nem kísérlem meg, hogy feltápászkodjak. Nem szerzem meg neki az örömöt. Másrészt pedig nem valószínű, hogy sikerülne. –Crucio! – hangzik fel harmadszorra is. Sokkal erősebben. Sokkal fájdalmasabban. Az ájulásig.