Nyolcadik  fejezet

Ezek  mindenhol  ott  vannak!

Harry otthagyta Ront, és az igazgató irodája felé indult. A második emeleten jobbra fordulva frontálisan ütközött a bambán vigyorgó Millicent Bulstrode-dal.

- Ó, bocs Millicent, nem láttam, hogy itt vagy.

- Ne is törődj vele, cukipofi - vigyorgott a lány.

Cukipofi? Tényleg cukipofinak szólított? - gondolta Harry. - Ez a lány biztosan nincs magánál.

- Hm, nos most mennem kell.

- Dumbledore-hoz, igaz? - Millicent kedvesen mosolygott rá. - Ó, Harry biztos nagyon aggódsz. Szegénykém!

Gúnyolódik velem? - gondolta a fiú. - Nem, annyira nem aggódom. Tisztában vagyok vele, hogy esetleg kicsapnak, de készen állok szembenézni butaságom következményeivel.

- Ó, olyan bátor hős vagy! - Millicent teljes nyolcvan kilójával a fiú nyakába vetette magát.

- Mi... Millicent... - nyögte Harry, aki majdnem összerogyott a lány súlya alatt. – Köszönöm az együttérzésedet, de eressz el, kérlek!

A lány vonakodva elengedte és felsóhajtott. - Nem értem, miért nem vettem észre már korábban, hogy milyen jóképű fiú lettél... egész Angliában senki másnak nincs ilyen gyönyörű zöld szeme... és az a szexi sebhelyed...

- Mi? - pislogott Harry. Most már biztos volt benne, hogy Millicent megőrült. - Nos kösz, azt hiszem... te is csinos vagy - mondta jobb ötlet híján.

- Csinos??? – sikkantott Millicent és újra a fiú nyaka köré fonta karjait, majdnem megfojtva őt. - Ó, drágám, édesem, imádott Trimágus Tusa Bajnokom! – búgta szipogva.

Magasságos ég, mit tettem? - hűlt el Harry. Ez a lány vagy holdkóros, vagy kétségbeesetten szerelmes belé. De hogy történhetett ez meg? És miért?

Hirtelen Mrs. Norris tűnt fel a sarkon. Meglátva Harryt, rémült nyávogást hallatott, és amilyen gyorsan csak vékonyka lábai bírták, elrohant az ellenkező irányba.

Millicent nem értette a macska viselkedését, de nem is törődött vele, csak az érdekelte, hogy minél szorosabban ölelje szegény Harryt.

- Figyelj, Milli, én...

- Ne beszélj, édeském! - tette ujját a fiú szájára.

Szent aranycikesz, csak nem akar megcsókolni? - émelygett Harry.

- Harry Potter, uram, Dumbledore professzor vár téged! - törte meg egy hang a kínos csendet.

- Jövök, Dobby – sóhajtott Harry megkönnyebbülten. Végtelenül hálás volt a házimanónak, hogy megmentette a Mardekáros lánytól, aki még mindig erősen emlékeztette a ’Viszonyom a Vasorrúval’ című Lockhart könyv egyik illusztrációjára. Harry ellökte Millicent karját és Dobby után futott.

* * * * *

Mély lélegzetet vett, és odalépett Dumbledore ajtajához.

- Izé, narancspor? - kérdezte a kőszörnyet.

Az ajtó nem mozdult.

- Bors bogyó? Csótány-csokor? Csoki kenguru?

Az ajtó még mindig nem nyílt ki.

Hogy várhatja el tőlem Dumbledore, hogy meglátogassam, ha nem is tudom a jelszót? - gondolta, amikor hirtelen hangos nyikorgással kitárult az ajtó és Hagrid lépett ki rajta.

- Harry, végre itt vagy! - mondta. - Dumbledore órák óta vár rád! Hol voltál?

- Ronnal voltam. Jut eszembe, mi az aktuális jelszó?

- Banánhajó - felelte a félóriás. - No, menj, ne várakoztasd az igazgatót!

- Nagyon ideges? – kérdezte aggódva a fiú. – Mit gondolsz, ki fog csapni?

- Á, miért csapna ki? – rázta a fejét Hagrid. – De azért tudod… nincs túlságosan elragadtatva az eseményektől. Meggondolatlan voltál, és Ginny is. De hát eső után köpönyeg, úgyhogy csak menj, és ne aggódj! Nem fogja leharapni a fejed! – fejezte be vigyorogva Hagrid, majd otthagyta a fiút.

Na, jól van, szedd össze magad, Potter! - mondta magának Harry és fellépett a mozgólépcsőre, mely felvitte őt az igazgató szobájához.

A szobába lépve először sehol nem látta az igazgatót. Fawkeson, a főnixen kívül más élőlény nem volt a közelben.

- Szia Fawkes, hogy vagy? – kérdezte Harry, mosolyt erőltetve az arcára. Talán ha beszélget a madárral, az eltereli gondolatait a küszöbön álló katasztrófáról… merthogy tényleg olyan előérzete volt, mintha valamiféle katasztrófa lenne készülőben...

A főnix odaszállt hozzá és a vállára telepedett.

- Hol van Dumbledore professzor? - kérdezte a madarat, mintha az képes lenne felelni. - Mit gondolsz, ki fog csapni? Azt hiszem, minden oka meglenne rá. Szégyent hoztam az iskolára... és szegény Ginnyre is - sóhajtotta. Fawkes közelebb fészkelődött hozzá, próbálva bátorítani egy kicsit. - Gondolod, hogy itt maradhatok vadőrnek, mint Hagrid? Vagy Dumbledore szerint azt sem érdemlem meg? Ó, Fawkes, az élet olyan nehéz. Ha meg tudnám változtatni a múltat, megtenném, hogy megmentsem Ginnyt és a Roxfortot attól a megaláztatástól, amit most miattam kell elszenvedniük. Bármi történjék, ígérd meg, hogy vigyázol Dumbledore professzorra, jó Fawkes?

- Nem hiszem, hogy az ő védelmére lenne szükségem, Harry – szólalt meg egy hang Harry háta mögött. Harry megfordult és látta, ahogy egy titkos ajtó nyílik ki a falban. - De igazad van, néha nagyon hasznos tud lenni - mosolygott az öregember ujjával a főnixre mutatva. - Legalább gondoskodik társaságról, amikor unatkozom.

- Sosem gondoltan, hogy Ön valaha is unatkozik, uram.

Az öreg varázsló szeme pajkosan megvillant. - Persze hogy unatkozom néha. De pont erre jók az ilyen jó kis botrányok, mint a tiéd: hogy felrázzanak az unalomból. De foglalj helyet, kérlek.

Harry nagyot nyelt és leült. Fogalma sem volt hogyan reagáljon Dumbledore 'jó kis botrányok, mint a tiéd' kifejezésére.

- Nagyot csalódott bennem uram, ugye? - bökte ki.

- Valóban csalódottnak kéne lennem, de… nem tehetek róla, örülök, hogy legalább történik valami. A Roxfort halálosan unalmas hely volt mostanában – mondta Dumbledore olyan hanyagul, mintha az időjárásról beszélgetnének.

– De… de azért ki fog csapni, uram, nem? – dadogta elképedve Harry.

- Semmiképp, Harry - rázta fejét Dumbledore. - Nem tagadhatom meg tőled az esélyt, hogy tökéletesen képzett varázsló legyél. Egyike lehetsz a legjobbaknak, és a varázs-világnak szüksége van rád.

Harrynek nagy kő esett le a szívéről. Minden rendben volt. Igazán rendben.

- Akkor mit tervez velem, uram?

- Semmit, fiam, semmit - mosolygott Albus vidáman.

- De megengedi, hogy feleségül vegyem Ginnyt, ugye?

- Csak ha elfogadsz tanúnak.

- Tulajdonképpen már megígértem Ronnak... - mondta Harry.

- Sebaj, Harry - mosolygott Dumbledore, kék szeme pajkosan villant. A fiúnak úgy tűnt, hogy amikor így mosolyog, mindig jóval fiatalabbnak látszik a koránál.

- Szép esküvői partit rendezünk nektek... mondjuk... karácsonykor?

- Karácsonykor, uram?

- Igen, képzeld el, milyen csodálatos lesz, ha együtt tartjuk a karácsonyi bált az esküvővel. Egy tanuló sem akarja majd otthon tölteni a szünetet az idén!

Ja persze, és Malfoy is itt lesz - sóhajtott magában Harry, azon töprengve, vajon miért ilyen elnéző vele Dumbledore. Arra számított, hogy kicsapják, vagy legalábbis valami hosszú büntetést kap... vagy egy hatalmas letolást... de semmi ilyesmi nem történt. Miért? Furcsa ember ez a Dumbledore…

- Nos, azt hiszem a lényeget megbeszéltük, úgyhogy most elmehetsz, Harry.

A lényeget? Milyen lényeget? - a fiú felvonta szemöldökét. – Nem is igazán beszéltünk meg semmit. Azt hiszem csak unatkozott és beszélgetni akart valakivel. Szegény öreg Dumbledore.

- Igenis, uram - mondta Harry és felállt, hogy elinduljon, de egy, a kandallóból jövő furcsa hang megállította.

A következő percben egy férfi és egy nő robbant ki belőle, a padlóra esve.

- Jó repülés, rossz landolás - nyögte a férfi.

- Mondtam neked Tim, hogy nem használjuk elég gyakran a hopp-port – tette hozzá a nő, majd felállt, hogy leporolja sárga talárját. - Ó, Dumbledore professzor! Örülök, a találkozásnak! – nyújtotta kezét az igazgató felé.

Albus kezet rázott vele. – Én is örülök, Miss... nem is tudom, kit tisztelhetek Önben.

- Jaj, de neveletlen vagyok! - csapta össze a kezét az asszony. – Emeline Bacon vagyok a Szombati Boszorkánytól. És akit keresek... ó, hiszen itt is van! - pillantotta meg az igazgató asztala előtt álldogáló Harryt. Azonnal hátat fordított Dumbledore-nak, és a fiúhoz sietett. - Harry Potter! A mindenit, de nagyra nőttél! Amikor utoljára láttalak, csak három hónapos voltál! Micsoda jóképű fiatalember lettél! - belekarolt a megzavarodott Harrybe, és az ablakhoz vezette. – Timmie, - fordult asszisztenséhez - Fényképezd le! Címlapra kerül!

Tim kattogtatni kezdte a kameráját.

- De én... - Harry elnémult. - Professzor? - nézett az újságíró válla fölött, az igazgatóra, aki nem messze állt tőle. Dumbledore rendszerint békét sugárzó arca most dühtől volt vörös.

- Oké Timmie elég a fényképekből! – utasította Emeline a férfit. - És most, Harry... már ha nem bánod, hogy a keresztneveden hívlak… lenne hozzád néhány kérdésem.

- Kérdései lehetnek, de nem teheti fel őket - vágott közbe Albus. - Az ajtó arra van Miss Bacon. Vagy visszamehetnek arra is, amerről jöttek. Rendelkezésükre bocsátom a kandallómat.

- De professzor, interjút kell készítenem Harryvel, és...

- Nincs interjú, ez egy iskola, egy oktatási intézmény, Miss Bacon, úgyhogy megkérem, hagyja a tanulóimat békén! Legyen szíves, távozzon az irodámból!

- Pályafutásom során még sohasem találkoztam ilyen goromba emberrel, mint ön, professzor! Rendben, elhagyjuk az irodáját, uram. Gyere Timmie! – mondta Emeline Bacon, és sértődötten távozott az ajtón át. Tim, a fotós követte.

- Goromba? Én? - füstölgött Dumbledore. - Ezek az alávaló, semmirekellő... ó, ki nem állhatom az újságírókat!

- Meg tudom érteni, professzor úr - felelte Harry.

Abban a pillanatban Dobby robbant be a szobába.

- Dumbledore professzor, uram, ezek mindenhol ott vannak! - lihegte.

- Kik? - kérdezte Albus és Harry kórusban.

- A világ legalávalóbb söpredéke, uram, az újságírók! Elözönlötték a kastélyt! Kamerák ezreit, make-up dobozok százait hozták, és egy tucat állványt színes lámpákkal... és... sátrakat, uram.

- Sátrakat? – ráncolta a szemöldökét Dumbledore.

- Igen, uram - bólintott Dobby aggódó arckifejezéssel. - Attól félek, azt tervezik, hogy letelepednek itt egy időre.

- Letelepednek? - kapott levegőért Harry. - Ez nem lehet igaz! Ezt az egészet miattam csinálják? A francba, tényleg bajba kevertem a Roxfortot.

- Professzor úr? Mit csinálunk most? – fordult Albushoz.

- Csak egyet tehetünk, Harry - sóhajtott az igazgató. - Haza kell menned.

- A keresztapámhoz?

- Nem, fiam.

Harry elsápadt. Lehetetlen, hogy Dumbledore ,hazaküldje’ őt Dursleyékhez, vagy mégis?

- Professzor úr, kérem, ne oda! Bárhova, csak oda ne! - könyörgött, de Albus a vállára tette kezét, és bátorítóan megszorította.

- Sajnálom, Harry, de az az egyetlen hely, ahol az újságírók nem zavarhatnak.

- De... mi lesz az iskolával, uram? Mi lesz a kviddics-csapatommal?

- Egy darabig elboldogulnak nélküled, Harry. Márciusig úgysem lesz meccs.

- Csak nem akarja, hogy márciusig Dursleyéknél maradjak? - Harry olyan fehér lett, mint a fal.

- Nem hiszem - mosolygott Dumbledore. - Küldök egy baglyot, ha visszajöhetsz. Nem kell sokáig ott maradnod... legfeljebb pár hétig.

Harry bólintott. - De uram, hogyan fogok visszamenni? Most nem jár a Roxfort Expressz.

- Hát Hopp-porral.

- Nem lehet - érvelt Harry - Vernon bácsi kandallója le van zárva.

- Akkor hát Mrs. Figghez mész.

- Mrs. Figghez? - ráncolta homlokát Harry. – De hát ő biztos  szívrohamot kapna, ha valaki kijönne a kandallójából! Mrs. Figg egy beteges idős hölgy, nem volna helyes kockáztatni az egészségét, uram.

- Ne aggódj Arabella Figg miatt, Harry - mosolygott Albus. - Nem fog megrémülni. Néhány évtizeddel ezelőtt számos fiatalember látogatta őt a kandallón keresztül... csinos lány volt. - Álmodozó mosoly tűnt fel Dumbledore arcán. – Igazán nagyon csinos.

Harry az igazgatóra bámult, szája tátva maradt a meglepetéstől. Dumbledore vajon arról a bolond, öreg, macska-imádó Mrs. Figgről beszél? Honnan ismerhetik egymást? Lehet hogy... lehet-e...?

- Ó, igen, Harry, Arabella Figg boszorkány. Jól titkolta, ugye?

- Jól bizony – bólintott a fiú. - Ismeri őt?

- De mennyire! - kacsintott Dumbledore - És most menj, Harry.

- Igen, Harry Potter, uram, menj és helyezd magad biztonságba azoktól a holdkóros újságíróktól! - értett egyet Dobby.

- Rendben - Harry mélyet sóhajtott. – Ugye vigyáz helyettem Ginnyre?

- Számíthatsz rám - bólintott az igazgató, és egy maroknyi hopp-port adott Harrynek. A fiú beleszórta a tűzbe, és 'Mrs. Figg háza’ kiáltással távozott.

* * * * *

Tom Denem, vagyis Lord Voldemort, más néven Tudodki (vagy Ő-Akit-Nem-Nevezünk-Nevén) egy karosszékben üldögélt és egy hagymával játszadozott. Szerette a hagymát és a fokhagymát. A vér-tonikot leszámítva ezek voltak a kedvenc táplálékai....

Hirtelen egy kígyó tekergődzött a szobába egy borítékkal és néhány újsággal a szájában.

- Á, a napi posta! - Voldemort elvette a levelet meg az újságokat, majd megveregetve a kígyó fejét. - Jó kislány, Nagini, jó kislány. Hozd vissza, Nagini!- kidobta a hagymát az ablakon. A kígyó utána sietett.

- Féregfark! - kiáltotta a Sötét Nagyúr.

Peter Pettigrew, más néven Féregfark, kötényben lépett a szobába. - Igeeen, nagyuram? - hangja remegett, ezüst kezében egy csöpögő tányért tartott. - Mit parancsolsz? Tisztítsam meg az ablakot? Abbahagyhatom a mosogatást, ha kívánod, nagyuram.

- Nem, Féregfark, csak azt akarom, hogy menj el a postára, és fizesd ki ezt a számlát. – Ezzel átadta Peternek a borítékot. - Nem akarok gyanút kelteni. Ha nem fizetjük a Denem-ház számláit, még ide találnak küldeni valami pénzbeszedőt, akit meg kellene ölnöm. Azt pedig nem akarom.

- Értem, nagyuram - hajolt meg Féregfark, és kihátrált a számlával.

Nagini újra betekergőzött a szobába, szájában a hagymával.

- Jó kislány - Voldemolt megcirógatta a kígyó fejét. - És most hagyj egyedül. Nyugodtan akarok olvasni.

Nagini gazdája ölébe tette a fejét, megpróbálva felkelteni a figyelmét.

- Azt mondtam, kifelé! - kiáltotta Voldemort. Szegény Nagini közel állt a szívbénuláshoz. Gazdája ma valahogy még kibírhatatlanabb volt, mint máskor. Hogy elkerülje a további bajt, Nagini elhagyta a szobát.

Voldemort kinyitotta az első újságot, Az Abszol-úti Hírlapot.

Sport rovat, gazdasági adatok… reklámok, képregény... ó, utálom Martin Miggs-et!... a hét receptje... hírességek... na várjunk csak egy percet! – Voldemort vörös szeme kitágult egy szalagcím láttán. - Harry Potter! Egy egész oldal Harry Potterről! Mi az ördögöt csinált már megint az a kis nyavalyás?

Olvasni kezdett.

HARRY  POTTER  ÉS  A  ROXFORT  TÖRTÉNETÉNEK  LEGNAGYOBB  BOTRÁNYA

Amint Önök, Kedves Olvasóink bizonyára már tudják, Harry Potter, a fiú aki túlélte Tudjukki  halálos átkát egyéves korában, megint az érdeklődés középpontjába került – ezúttal azonban nem hősiességének köszönhetően, hanem mert teherbe ejtette legjobb barátja húgát, Ginny Weasleyt.

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola még sosem ért meg ilyen szörnyű botrányt. Munkatársaim beleásták magukat a szakirodalomba, de hiába - ilyen nagyságrendű botrányt nem jegyeztek fel Nagy Britannia mágia-történetében.

Most a Roxfortban vagyunk, ahol Potter úr a hetedik évfolyamban tanul. Tervünket, hogy interjút készítsünk vele, Dumbledore professzor, az iskola igazgatója sajnálatos módon meghiusította. Sikerült azonban megkérdeznünk néhány tanuló és tanár véleményét a történtekről.

Piton professzor, Harry bájitaltan tanára:   Potter épp olyan, mint az apja. Vakmerő és ostoba.

Susan Cunnigham, Weasley kisasszony legjobb barátnője:  Ja, már vagy három hete gyanítottam a dolgot. Ginny reggelente rosszul volt. Nem tudtam, hogy bekapta-e a legyet, de az volt az érzésem, hogy igen.

Piton professzor:   Számomra nem volt meglepetés. Ez a fiú a velejéig romlott.

Ginny Weasley, Potter gyerekének leendő édesanyja: Nem Harry a hibás. Én csábítottam el őt. Ugyanis szeretem.

Draco Malfoy a Mardekár kviddics-csapatának kapitánya: Egyáltalán nem vagyok meglepve. Ez pontosan az, amit Pottertől várhat az ember.  Potter azt hiszi, joga van bármit megtenni, csak mert Dumbledore kivételez vele. Azon sem csodálkozom, hogy Dumbledore nem csapta ki... bár megérdemelte volna.

Vincent Crak, Malfoy úr barátja:  Ja, ahogy Draco mondja. Potter egy *******(nem kívánjuk idézni Crak úr szavait, biztosak vagyunk benne, hogy ezt megérti a Nagyra Becsült Olvasó.)

Gregory Monstro, Malfoy úr másik barátja:    Pontosan Crak.

Hermione Granger Potter úr barátja: Harry jó fiú. De hát ő is csak ember, mint mindannyian, ezért hibázott. Mindenki hibázhat, így senkinek sincs joga elítélni őt.

Piton professzor:  Az első perctől kezdve, amióta csak betette a lábát a Roxfortba, Potter kényszeresen áthágott minden szabályt. Kilopózott a kastélyból az éjszaka közepén a semmirekellő cimboráival, visszabeszélt a tanároknak, engedély nélkül lement Roxmortsba, erőszakoskodott a társaival, - főleg a Mardekárosokkal - fegyenceknek segített megszökni, mindig a figyelem középpontjában akart lenni - gondoljanak csak részvételére a Trimágus Tusán... És most sikerült megrontania a legfiatalabb Weasleyt is... szép teljesítmény, mondhatom - tette hozzá szarkasztikusan.

Millicent Bullstrode:  Kérem, ne bántsák szegény Harryt! Olyan remek srác! (Mr. Malfoy, Mr. Crak és Mr. Monstro döbbent pillantásokat váltanak - meg kell említsük, hogy Bulstrode kisasszony szintén Mardekáros.)

Ronald Weasley Mr. Potter legjobb barátja:   Először dühös voltam rá. De igazán szereti a húgomat, és feleségül fogja venni. Boldog vagyok, hogy a sógorom lesz, és nem érdekel, mit szólnak a többiek, vagy mit írnak maguk ********* újságírók.

(Köszönjük szépen, Mr. Weasley.)

Sir Nicholas de Mimpsy-Porpington, a Fejvesztett Futam új tagja:  Kedvelem Harryt. Bátor, okos, nagylelkű és még annak is kész segíteni, aki nem érdemli meg.  Véleményem szerint nem kéne elítélni.

És végül Piton professzor:  Potternek két dologhoz van tehetsége: a kviddicshez, meg ahhoz, hogy bajba kerüljön. Én mondom, megérdemelné, hogy kicsapják.

- Potter, Potter, micsoda kellemes meglepetés! - suttogta Voldemort, és kárörvendő mosoly tűnt fel visszataszító arcán. Kézbe vette a másik újságot, a Roxmorts Timest, amelyben egy másik részletes cikket talált Harry és a Weasley lány kis románcáról.

- Nagini! - kiáltotta. A kígyó félelemtől remegve tekergődzött be a szobába. Biztos volt benne, hogy gazdája megveri, vagy csak úgy poénból csomót köt rá. De épp az ellenkezője történt. A Sötét Nagyúr elégedettnek látszott.

- Gyere Nagini. Elmegyünk sétálni - a kígyó szeme felragyogott. Úgy tűnt, mintha menten vad ugatásban és farok-csóválásban akarna kitörni. (Pedig egy kicsit sem hasonlított egy kutyához.)

- Igen, Nagini szenzációs hangulatban vagyok. Csodálatos híreket kaptam – Voldemort megfogta a hagymát és eldobta. - Hozd vissza, kislány!